Reformációi istentisztelet a Gecse utcai templomban
Isten kegyelméből az idén a Reformáció 502. évét ünnepeltük. A katolikus testvérek szerint ezt nem kell ünnepelni, csak megemlékezni, mert az egyház szakadásához vezetett. Nem a szakadást ünnepeljük, nem Krisztus testének darabokra szaggatását, hanem a megújulást, a reformációt mint visszatérést az alapokhoz, “ad fontes”, vissza a forrásokhoz, vissza az ősegyház tisztaságához, vissza az Íráshoz.
Október 31-én az iskola testületileg átvonult a Kistemplomba, kivéve az elemis tagozatot, akik vakációztak, pihentek. Az igét Csenteri Levente, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum iskolalelkésze hirdette. Az igehirdető a jósiási reformról prédikált, mint egy korai reformációról. Elmondta, hogy az 1517-es reformációt sok reformáció előzte és követte az egyháztörténelemben és ma is erre van szükség. Az igehirdetésének fő üzenete az volt, hogy Istennek az kedves, ha állandóan megújítjuk a Vele kötött szövetségünket.
Ez alkalommal úrvacsorát is vettünk. A református kollégiumok akárcsak az egyetemi gyülekezetek missziós gyülekezetek. Ugyan igaz, hogy mindenki a maga rendjén a lakhelye szerinti gyülekezethez tartózik, de az iskola révén a Kollégium gyülekezetéhez is tartózik. Ott van egyház, ahol van igehirdetés, sákrámentumok kiszolgálása illetve egyházfegyelem. Évente legalább egyszer megéljük az úrvacsorai testvéri közösséget, élünk a sákrámentum jegyeivel.
Reformáció lévén a fiatalok is bekapcsolódtak az Ünnepélybe, diák mondta a kálvini bűnvalló imádságot, két énekkel tett bizonyságot az iskola kórusa, a Sola gratia illetve Nagy Orsolya kilencedikes diákunk elszavalta “Hitem” című saját versét, személyes vallomását, melyet Reformáció ünnepe alkalmára írt.
Sokszor éreztem, hogy egyedül vagyok;
Csupán árnyékom fogta a kezem.
Mint a meggyötört, leláncolt rabok;
Lábaimat lassan egymás elé teszem.
Mint Pétert, engem is tanít vizen járni;
Ám, ha kételkedem, fulladni visz a fájdalom.
Nincs más hátra, mint üzenetére várni;
Hisz Ő velem van, s nem érhet bántalom.
Mint egy pusztában bolyongó keselyű;
Szállok a dallal Isten szavának húrján.
Szívem most repes, egy percig sem keserű;
Büszkén indul hittel a remény útján.
Százával énekel bennem a Zsoltár;
Lüktet a szívem, az Úr az én pásztorom.
S meg nem fagynék, ő maga a nyár;
Ha lelkem hideg mélységben vándorol.