Felemelő érzés volt felkelni június 5-én, szombaton fájdalmasan hajnali órában, azzal a tudattal, hogy most nem iskolába fogok menni, hanem közel egy év után végre kirándulni.

Pontban 7 órakor a buszunk begördült a Bolyai téri parkolóba és kezdetét vette a diákok számára legfontosabb feladat.  Minden szempontból megfelelő helyet foglalni a buszon.  A sikeres „hadjárat” után elindultunk a Gyimesek fele.  A tudat, hogy végre kirándulunk leírhatatlan.  Az utazás első órái leginkább pihenéssel és alvással teltek.

 

Az első állomás Farkaslaka volt. Megtekintettük Trianon emlékére felállított emlékművet a Millenniumi Emlékparkban. Közel 5 méter magas és a tetején apostoli kettős kereszt van, Erdélyben ez az első ilyen típusú emlékmű. Kisebb fejszámolás után kiszámítottuk, hogy 11 éve június 6-án avatták fel. Tamási Áron síremléke is ugyanott található, így azt is megnéztük.  A szülőházába most nem tértünk be, de a tér közepén levő domborművet megcsodáltuk.  Regényeiből származó mozzanatokat fedezhettünk fel a domborműben.

 

A csapat ezek után visszaült a buszra és meg sem álltunk egészen Székelyudvarhely egyik benzinkútjáig, ahol kaptunk 20 percet, hogy felfrissítsük magunkat.  Néhányan jóízűen elfogyasztották reggelire az otthonról hozott szendvicseket.  Akadtak olyanok is, akik egy bőséges adag finom kávé mellé tették le voksukat. Úgy gondolom, mindenki kellően feltöltődött ahhoz, hogy folytatni tudjuk az utunkat. 

Ekkor már teljes gőzerővel robogtunk az Ezer Éves határ fele. Az oda vezető másfél, kétórás út igazi kirándulós hangulatban telt. A buszban összemosódtak a sztorizgatások a hangos nevetésekkel. A táj elképesztő látványt nyújtott. Ameddig a szem ellát magas hegyek, néhol tavak, legelésző állatok. Sok nagyszerű kép készült a busz ablakából, de egyik sem adja vissza azt az élményt.  Személyesen kell átélni, szabályosan magával ragad a szinte már hihetetlennek vélt táj. A Deáky Panziónál parkolt le az autóbusz, ahol Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, hűséges gyimesbükki lakos tartott egy rövid beszámolót az Ezer Éves határról és a magyarság egyik szimbólumáról, a 30-as Őrházról, ami a legkeletebben található a Magyar Királyság területén.

Deáky András közbenjárásával egy román vállalkozó nem bontatta le, hanem megvásárolta saját maga számára. Nagyon sok pénzbe került, mind a megvétele, mind a felújítása, de némi félretett pénzből és nemes budakeszi, és nemcsak adományokból sikerült András bácsi terve. Az őrház „megmenekült” és mai napig egyfajta kis múzeumként szolgál.  A nyugalmazott igazgató kis előadása nagyon magával ragadó volt. A terasz, ahol a rendhagyó történelemóra zajlott, ízlésesen, a magyar kultúrához híven volt feldíszítve. A mennyezeten millió kis pohár volt, különféle írásokkal és magyar motívumokkal díszítve.

 

Ezután egy kis séta következett a már említett Őrházban.  Egy nagyon készséges idegenvezetőt találtunk ott, aki részletesen mutatott be minden kiállított tárgyat. Egy élmény volt ott lenni. Kinyitotta a bunkert is és meg tudtuk tapasztalni a saját szemünkkel, hogy milyen szűk helyen voltak néha a katonák.  Az őrház mellett egy domboldalon a Rákóczi –vár romjait lehet megtekinteni. Meredek, hosszú lépcsősor vezetett fel, de a látvány a magasból mindent megért.

Elsétáltunk az őrházzal szemben levő emlékműhöz, a vámépületek és karantén épületek romjaihoz is egyaránt. Az ott elesett katonák emlékére a domb ösvényén kopjafák vannak téve és mindenikbe egy szó van belevésve. Család, kultúra, jog, egység, gazdaság, otthon és még sorolhatnám. A csapatból többen felmentek a dombtetőre, de voltak akik félúton visszafordultak a kimerítő úttól. Tűző nap volt, így az is megnehezítette a felfelé vezető utat.  A kis zarándokutunk után megpihentünk a helyi árusoknál. Az őrház felavatásán közel 40 000 magyar ember vett részt 2008-ban. Azóta temérdek turistacsoport jár el oda.

 

Az utolsó egyben legemlékezetesebb úticélunk a SkyGhimes volt.  Egy órát kaptunk arra, hogy kipróbálhassuk a bobot.  Az eddigi kirándulások legmaradandóbb emlékét szereztem ott. A bobozás egyszerűen elképesztő volt. Az egy órába belefért, hogy kétszer menjünk a bob pályán.  Az általunk meghatározott sebesség olyan érzés volt, mintha repülnék.  Az egy óra úgy elröppent, hogy észre sem vettük.  A buszra visszaszállva az igazgató úr elmondta, hogy tökéletesen bemutattuk miként lehet a legrövidebb idő alatt elkölteni a szüleinktől kapott zsebpénzt, de véleményem szerint minden pénzt megért az az egy óra.

Délután a refis diákokat furikázó busz megfordult és Marosvásárhelyt célozta meg. Időközben megálltunk Csíkszeredában, ahol mindenki kedve szerint sétálhatott, vagy éppen ebédelhetett.  A buszra véglegesen visszaülve mondanom sem kell, hogy mindenkinek megeredt a szája, és nem győzte megosztani egymással az élményeket.

Természetesen mindenhol készült csoportkép és a már megszokott, szinte hagyománnyá vált szelfik.  Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek a támogatást. Alig várom, hogy újra megjelenjen a Facebook csoportban a már jól ismert diákokat szállító piros busz képe, ami csak egyet jelent: KIRÁNDULÁS KÖVETKEZIK.

       SZABÓ HANNA BÍBORKA, XI. ALFA, 2021.

       Marosvásárhelyi Református Kollégium