(a Marosvásárhelyi Református Kollégium épületének felújításához)

1976-ot írtunk. Javában tombolt a kommunizmus – per pillanatéppen enyhébb -, de mégis nyomasztó változata. Az idősebbek, akik átélték az ötvenes évek borzalmait, már tudták, mi, a fiatalabbak akkor még nem, hogy lehet ennél sokkal, de sokkal rosszabb is. Amiként lett is, pár évvel később. De akkoriban még volt élelem az üzletek polcain (még ha a kínálat nem is volt vajmi bőséges), nem maradt ki órák hosszat az áramszolgáltatás, az iskolai büfében kakaót, Rigó Jancsit, üveges kefirt és huszonöt banis kiflit vettünk a zsebpénzünkből. Pár lejbe került a diákbérlet, kedvünkre buszozgattunk Marosvásárhelyen a Víkend-teleptől a Kombinátig. Tizenévesen igazából nem is nagyon tudtunk elképzelni egy más világot, mint azt, amelyikbe beleszülettünk, (genetikailag kódolt) belső szégyennel átitatott (rendszer-kódolt) külső büszkeséggel vártuk az átlépést az úttörők sorából a KISZ-be.  Közben konfirmáltunk, meg jártunk a kistemplomi ifire is, amit nem volt szabad így nevezni, persze, ez is része volt az általunk megtanult, elsajátított „természetességnek”: Hogy van egy külső, meg egy belső világ, van pionír-tevékenység és vallásóra, hazafias munka és szeretetszolgálat, iskola és család, kötelezően felmondandó szólam és lélekből jövő meggyőződés.

Szüleink, meg a házunkban megforduló felnőttek néha suttogva, máskor félhangosan meséltek ezt-azt a „régi” világról, ahol minden másként volt, egyház, iskola, család, közösség egymással harmóniában élt, de ez nekünk annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt, mint a dinoszauruszok kora. Apám kertásás közben dúdolta a Székely Himnuszt, így tanultam meg. Ha bizalmasabb beszélgetésre került sor, a telefont „elaltattuk” (jó sok párnát tettünk rá). Bizonyos dolgokról nyíltan szóltunk, másokról meg nem, ez magától értetődő volt.

Néhabekopogtatott otthonunkba egy-egy idegen nyelven beszélő ember, fél órával később (véletlenek véletlene…) pár lelkész is baráti látogatásra érkezett, majd kiderült, hogy mindannyian, még az idegen is, a vallásórák tartásának mikéntjében és a keresztyén oktatásban érdekelt, így erről beszélgettek délutánon keresztül… Talán ekkor hallottam először, a szomszéd szobából átszűrődve, azt a félmondatot, hogy mennyire könnyebb lenne, ha meglennének az iskoláink… Iskoláink? Milyen iskoláink? - A kérdőjel ott maradt szívemben…

1976. Ekkor lettem „bolyais”. Semmit nem tudtam a Bolyai múltjáról, legfeljebb csak annyit, hogy „menő” a suli és van könnyűzene együttese, sikerült is belegitároznom magamat. Az iskola összesen kettő darab, 15-20 Wattos erősítőjét és a dobfelszerelést a díszterem színpadján tárolták, így a próbákat is ott tartottuk.

Eszmélésem az első próbával kezdődött. Mert a díszteremben a színpaddal szemközti karzaton egy – igaz, működésképtelen – orgona volt! „Iskolában? Minek? Orgonának templomban a helye!” – gondoltam. „Hacsak nem a díszterem volt templom…” – folytattam a morfondírozást. Majd kívülről is szemügyre vettem a termet. A főbejáratnak sötétbarnára festett ajtókerete volt. De az olajfestéken átütött egy régi felirat, viszonylag olvashatóan (hogy mi volt ez, a végén tárom fel)! S akkor, abban a világban, amelyben múltról nem volt szabad hangosan beszélni, ez a kommunista hanyagsággal lefestett felirat azt kiabálta nekem, hogy a díszterem egykor tényleg templom volt, még abban a korban, amikor iskola, egyház, család, társadalom szimbiózisban élt, abban a letűnt korban, amiről szüleink suttogtak mesének tűnő dolgokat…

Ennek a lemázolt feliratnak köszönhetően kezdtem el érdeklődni, kutatni, felfedezni református iskoláink múltját – és hiszem, hogy Isten e felirat által már akkor kijelölte helyemet iskoláink újraindításának munkájában.

Sok évvel később, immár a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatójaként látogattam egykori iskolámba. Szomorúan állapítottam meg, hogy a díszterem főbejáratát közben újra lefestették, az átütő felirat fizikailag végleg eltűnt… De lelkemben ott maradt az emlék, a felismerés, az indulás, és nem hagyott nyugton. Boldog-boldogtalannak meséltem ifjúkori emlékemet: „ott kell lennie egy feliratnak!”, abban a reményben, hogy valaki meghallja…

Pár héttel ezelőtt Benedek Zsolt igazgató úrral találkoztunk egy parajdi értekezleten. Örömmel hozta a mellékelt fényképet, bizonyságául annak, hogy kérésem meghallgattatott, a restaurátorok munkához láttak és a marosvásárhelyi Református Kollégium dísztermének bejárata fölött ismét olvasható:

KERESSÉTEK ELŐSZÖR ISTENNEK ORSZÁGÁT ÉS AZ Ő IGAZSÁGÁT…

Köszönöm, Istenem, köszönöm, Zsolt, köszönöm, gondos restaurátorok, munkavezetők, építészek, tervezők, finanszírozók, mindenkinek köszönöm. Egy majdnem 50 éves álom valóra vált, de hát ez az Isten szerinti álmok természete, Jákóbtól és Józseftől kezdődően egészen … Jánosig J. Mert hogyan is folytatja Jézus ezt a mondatot? „Keressétek Isten országát … és mindezek(jé, még az eltűnt felirat is!) ráadásként megadatnak majd nektek” (Mt. 6,33).  Bizony!

Sepsiszentkirály, 2022.10.20                                                                     Bustya János lkp-tanár.