Marosvásárhelyi Református Posztlíceum

A Marosvásárhelyi Református Egészségügyi Diakonisszaképző Főiskola első nyolc éve

Az 1990-es évek kezdetén az Erdélyi Református Egyházkerület akkori vezetőit – D. Dr. Csiha Kálmán püspököt, Antal Ferenc püspökhelyettest, Dr. Kocsis János Főgondnokot – az egyház népünk iránti felelősségtudata indította az iskolalapítás munkájának megkezdésére. Kitartó küzdelmüket siker koronázta: kormányhatározat született református egészségügyi diakonisszaképző főiskola/ scoală postliceală teologico-sanitară reformată/ létesítésére Kolozsváron és Marosvásárhelyen. A mindennapok lelkes és fáradhatatlan harcosa a kormányhivatalokban Tőkés Elek, az egyházkerület tanügyi előadója volt.

1992 nyarán az Egyházkerület engem kért fel a marosvásárhelyi főiskola megszervezésére. Mivel a kormányhatározat nem volt elég a beinduláshoz, kilincselnünk kellett még jó néhányszor a minisztériumokban/ tanügyi és egészségügyi/ és a helyi tanfelügyelőségen. Bukarestbe Dr. Péter Miklós egyházkerületi tanácsossal utazgattunk, itthon Sárpataki János Maros megyei esperes, az iskola lelkész főigazgatója volt segítségemre, a legnagyobb odaadással. Őt a főigazgatói tisztségben 1998 szeptemberétől László Zoltán lelkipásztor követte. Az oktatást azonban a tanfelügyelőség ellenszenve, gáncsoskodása miatt csak 1992 november 5-én kezdhettük meg, nem valamely befogadó iskolában, hanem a Gecse utcai Kistemplomban, mert épületet nem adtak. Arra gondolva, holgy Dumitru Matei főtanfelügyelő időhúzásának célja, hogy az időből kifussunk és akkor majd megtagadhatja az indulást a román nyelvű hasonló iskolák által már szeptemberben megkezdett tanévre, előző napon már bejelentettem: „Holnap kezdünk”. „Hol?” „A templomban”. És meg is kezdtük az oktatást: 59-es létszámmal, két párhuzamos osztályban 30 és 29 hallgatóval. Diákjaink a felvételi vizsgát a Gheorghe Marinescu Iskolaközpontban, az ottani tanári karból szervezett bizottság előtt – melyben iskolánkat én képviseltem – tették le a román tannyelvű iskolák jelöltjeivel együtt. Közben folyt a kilincselés (polgármester, RMDSZ, prefektúra), hogy valamely iskolába bekerülhessünk. Végül – jó hónap múlva – az „orosz piac” (volt Móricz Zsigmond, majd Hadsereg tér) melletti 13-as iskolát adták volna délutáni tanításra. Ezt, mert a város egyik sötétedés után közveszélyes területén fekszik, visszautasítottuk. Ekkor kaptunk helyet az Eminescu (volt Jókai) utcai Sportiskolában, ahol Klósz Bálint igazgató meleg barátsággal fogadott. Onnan két év elteltével „szivárogtunk” át a Bolyai Farkas Líceumba egy-egy kezdő osztállyal. Az Erdő utcai szép, új épületbe „amely azért épült, hogy főiskolánknak otthona legyen – a 2000-2001-es iskolai év derekán költöztünk át.

A tanári kar megszervezése a régi kollégiumi hagyományok szerint történt: meghívással. És jöttek lelkesedéssel az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről, klinikákról a frissen nyugdíjazottak és még aktív tanárok, adjunktusok, tanársegédek, főorvosok és a gyakorlati oktatást válaló asszisztensek. Fizetés nem volt, de tudta mindenki, hogy milyen nemes feladatot vállal. Célunk ifjaink anyanyelvi oktatása, olyan szinten, hogy tanulmányaik végeztével megbecsült asszisztensekként dolgozhassanak bármely munkahelyen. A vallásos nevelés – diakonisszaképzés- pedig segít kiépíteni azt az igazi humánumot, amely oly nagyon hiányzik sok helyt a betegápolásban. És legyenek, akik közvetítsék a magyar anyanyelvű betegek panaszát az orvosok felé – hiszen vannak már városunkban is olyan gyermekosztályok (!), ahol senki, még a takarítónő sem beszél magyarul. Példamutatóan ökomenikus baráti kör gyűlt össze és dolgozott – manapság hangsúlyoznunk kell – fizetés nélkül, odaadással e célok érdekében. És dolgoztak becsülettel a tantárgyak bővülése során a később meghívott kollegák is jelképes órabér mellett egy ügy, népünk szolgálatának megszállottaiként. A vallásórákat az azzal megbízott lelkészek tartották felekezetek szerint ( Sárpataki János, László Zoltán, Péter Júlia, Csáky Károly református, Kolcsár Sándor, Nagy László unitárius, Rózsa Gáspár, Bara László római katolikus lelkészek ) a diakonissza- képzés alapvető feladataként. Az oktatás fegyelmezetten, az órák pontos megtartásával, igazolatlan órák nélkül zajlott. Minden munkahetet reggeli áhítattal kezdtünk. Végzetteink ballagásuk alkalmával elmondták a hippokráteszi esküt, ifj.dr Nagy Attila átírásában, a diakonisszák a diakonissza fogadalmat is. Igyekeztünk a hallgatóinkat az általános műveltséghez tartozó ismeretekkel is ellátni előadásainkba foglalva, vagy meghívva őket a város kulturális rendezvényeire. Főasszisztensnőnk kirándulásokat is szervezett számukra. Oktatásunk folyamán szem előtt tartva, hogy célunk nemcsak az, hogy neveltjeink jól felkészülten lépjenek a ki az életbe, de hogy sikeresen versenyvizsgázhassanak a meghírdetett állásokra és helytállhassanak bármely munkahelyen, a szakkifejezéseket megtanítottuk román nyelven is és az államvizsgadolgozatot is románul írattuk, hogy közvetlenül a versenyvizsgák előtt gyakorolják a beszélt nyelvet. Ez a diákjaink érdekeit szolgáló módszer sikeresnek bizonyult: álláshoz jutott minden végzettünk a nagy tülekedés ellenére. Fontos megjegyeznünk, hogy fáradozásaink gyümölcseként sikerült megtartanunk felekezeti státusunk mellett az akkreditált állami státusunkat is államvizsgáztatási joggal és nem sodródtunk a magániskolák közé. Az Oktatási minisztérium pedig munkánk felmérése alapján minket a „reprezentatív” iskolák közé sorolt, igen magas pontszámmal. Sikerült tanintézetünkben olyan szellemiséget teremteni, amelyben benne van a kötelességtudat, a humánum és a hit. Talán ennek is köszönhető, hogy végzettjeink közül mindössze 5-6-on hagyták el az országot. Végzettjeink lelkiismeretes munkájukkal jó hírnevet szereztek főiskolánknak hamarosan.

Főiskolánk didaktikai eszközökkel való felszereltsége már a Bolyai Líceumban megengedte, hogy a betegágy mellett szükséges beavatkozások jó részét hallgatóinknak megtanítsuk. Sári próbababánk elviselte a manőverek keserveit az intravénás injekciótól az újraélesztésig. Eszközeink külföldi (angol) adományokból származtak. Irodánk kezdetben az aktatáskánk volt, utóbbi időben minden íráshoz, másoláshoz, sokszorosításhoz, távközléshez szükséges eszközzel felszerelve, példásan rendezett irattárral működött. Diákjaink a nursing (betegápolás) előadások előtt mindig kézhez kapták nyomtatásban az aznapi tananyagot.

Új otthonunk, A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ bentlakást is biztosított vidéki hallgatóink részére, ahol átlagban 30-an laktak kifogástalan körülmények között. Az épületben könyvtárszobát is rendeztünk be szakmai, szépirodalmi és egyházi könyvekkel.

Az iskola és az épület adminisztrációs munkáját Mezei Ilona főasszisztensnő végezte, akit a titkári teendőkkel és az épület adminisztrációjával is megbízott az Egyházkerület. Neki már a tervezések idején, az épület helyének megválasztásában és a telek megvásárlásában is döntő szerepe volt. Alapemberünk volt már 1993-tól, páratlan hozzáértéssel végezte főiskolánk adminisztrációs munkáját, az órarendek megszerkesztésétől a tanügyi hatóságokkal való kapcsolattartásig. Szigorú őre volt a rendnek és a fegyelemnek, de úgy, hogy lányaink megérezték a szigorúsága mögött rejtőző segítő szándékot és szeretetet. Segítségükre volt végzés utáni elhelyezkedésükben is.

Kapcsolatunk a megyei tanfelügyelőséggel az évek folyamán kiegyensúlyozottá vált – számtalanszor tapasztaltuk Donáth Árpád főtanfelügyelőhelyettes jóindulatát. Szoros kapcsolatot tartottunk az Egyházkerülettel, személyesen Dr. Csiha Kálmán püspökünkkel és Tőkés Elek tanügyi előadóval, akik gyakran látogattak meg minket, találkoztak a tanári kar tagjaival és minden gondukban segítettek. Kiemelném a Bolyai Líceum aligazgatójának, Horváth Gabriellának állandó támogatását, aki az iskolából való távozásunk után is sok kérdés megoldásában segített. Jó szívvel osztotta meg velünk hosszú szakmai – igazgatói tapasztalatát Fodor Sándor S. nyugalmazott tanár is.

Az 1999-2000 iskolai évvel bezárólag 216 hallgatónak adtunk orvos-asszisztensi diplomát (197 általános szak), 19-en végeztek az ifj. Dr. Nagy Attila laboratóriumi szakon – akiknek megfelelő szintű képzéséről, tanulmányaik megszervezéséről és irányításáról, valamint végzés utáni elhelyezkedésükről maga gondoskodott. Abszolvenseink, felekezeti megoszlása: 159 református, 34 római katolikus, 23 unitárius- közülük 85-ön tettek diakonissza fogadalmat. A tanulmányi eredmények mindvégig jók voltak, az osztályok évenkénti átlaga 8 és 9 fölötti.

Meggyőződésem, hogy jövőnk csak akkor lesz, ha továbbra sem feledkezünk meg iskoláinkról, ha lesznek mindig akik önös érdekeiket félretéve, ifjaink nevelésével népünk jövőjét építik. Nekünk ez megadatott.

Dr. Nagy Attila

Marosvásárhely, 2007.január 24